Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MIATYÁNK

Keresztény világunk legfontosabb imájának magyarázatát a színezett részre kattintva olvashatjuk!

www.joosandor.hu/predikacio/1968-09/mi-atyank

Azabadíts meg a gonosztól : www.joosandor.hu/predikacio/1969-06/szabadits-meg-gonosztol

Bocsásd meg a vétkeinket : www.joosandor.hu/predikacio/1969-03/bocsasd-meg-mi-vetkeinket

A Főpapi imádság : www.joosandor.hu/sorozat/miatyank

A mi mindennapi kenyerünket: www.joosandor.hu/predikacio/1955-02/mi-mindennapi-kenyerunket

A mi mindennapi kenyerümket: www.joosandor.hu/predikacio/1969-01/mi-mindennapi-kenyerunket

jöjjön el a te országod: www.joosandor.hu/predikacio/1968-11/jojjon-el-te-orszagod

És bocsásd meg a mi:www.joosandor.hu/predikacio/1955-02/es-bocsasd-meg-mi-vetkeinket

 

____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________ ____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

MI ATYÁNK (1.) Isten neve szenteltessék meg Olvasmány: Mt 6:5-15. „Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved.”Mt 6:9. A Máté evangéliumában a Hegyi beszédben találjuk az általunk „Miatyánkként” vagy szabatosabban fogalmazva az Úr imádságaként ismert imádság szövegét. A Lukács evangéliumában, ahol a Miatyánknak egy rövidebb szövegváltozata szerepel, azt olvassuk, hogy maguk a tanítványok kérik arra Mesterüket, hogy tanítsa őket imádkozni: „Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította a tanítványait.” (Lk 11:1). Ez nem azt jelenti, hogy a tanítványok addig egyáltalán nem imádkoztak, hiszen zsidó emberként minden bizonnyal ők is ismerték és imádkozták az ószövetségi zsoltárokat és egyéb hagyományos zsidó imaformulákat. A tanítványok itt Jézushoz fordulva a helyes imádság módjára és mikéntjére kérdeznek rá. A Hegyi beszédben Jézus arra mutat rá, hogy a tanítványok imádságának a farizeusok képmutató imádságával ellentétben igaznak és őszintének kell lennie, a pogányok gépies imádságával szemben pedig tudatosnak és meggondoltnak. Jézus azt kívánja az övéitől, hogy teljes szívükből és teljes értelmükkel imádkozzanak, hogy az imádságunk ne váljék sem a maguk dicsőítésévé sem a szavak értelmetlen ismételgetésévé. Az ún. „Miatyánkkal” Jézus valójában egy imamintát adott arra, hogy milyen legyen az őszinte és tisztaszívből szóló imádság. Máté evangélista szerint Jézus ezt, mintegy követendő példaként hagyta ránk: „Ti tehát így imádkozzatok.” (Mt 6:9/a), Lukács evangélista viszont inkább egyfajta imaformulaként említi, amit szabadon alkalmazhatunk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok.” (Lk 11:2/a). Szabadon választhatunk tehát, hogy szó szerint a Jézus által adott imádság szövegét ismételjük vagy annak mintájára saját imádságunkat fogalmazzuk meg. 1. Kihez szól az imádság? Jézus szerint az első és legfontosabb kérdés, hogy tisztázzuk kihez is szól az imádságunk? A farizeusi és a pogány imádkozástól a keresztyének imádságának már a megszólításban is különböznie kell. Lehet, hogy más „istenek” kedvelik a monoton varázsigéket, de az élő igaz Isten nem. Jézus ezért arra tanította követőit, hogy imádságaikat ezzel a megszólítással kezdjék: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”. Ez nem valami mennyei protokoll vagy etikett miatt van, hanem hogy megfelelő lelkülettel járuljunk elébe. Ezért nagyon hasznos minden imádság előtt időt szánni arra, hogy átgondoljuk ki is Ő, ez az imádságunk tartalmát is meghatározza. Csak így tudunk kellő alázattal és bizalommal közeledni Istenhez. Mert, ha Istent valóban annak látjuk Aki, akkor övé lesz az elsőbbség: „… a te neved,… a te országod, … a te akaratod”. Bár a saját szükségleteink a második helyre kerültek, de így már teljes mértékben Istenre tudjuk bízni azokat: „… ad meg nekünk”, „… bocsásd meg”, „… szabadíts meg”. Így válik világossá a Jézus által adott imaformula felépítése: az első rész Isten dicsőítéséről szól, a második pedig az emberi kérések felsorolásáról. Kálvin rámutat a Miatyánk és a Tízparancsolat felépítése közötti párhuzamra: mind a kettőben az első rész az Isten dolgaival a második pedig a felebarát és az emberi élet szükségleteivel foglakozik. A Miatyánk első kérése Isten nevének, megszentelésére hív. Itt azt kell tisztáznunk, mit értünk Isten nevén? Van-e egyáltalán az Istennek neve? Mert az a szó, hogy Isten, nem egy név, ez nem a neve az Istennek, ez csak arra utal, hogy most nem teremtményről, nővényről, állatról, emberről, vagy bármi más egyébről beszélünk, hanem az élő Istenről. Az Isten szó nem tulajdonnév, mint Péter vagy János. Sőt még az Atya név sem az, ez is inkább csak egy viszonyulás, az Ő hozzánk emberekhez való viszonyulását fejezi ki. De azok a szavak is, hogy Mindenható, vagy Örökkévaló, vagy Felséges, ezek is mind-mind tulajdonképpen arra utalnak, hogy milyen az Isten, de ezek sem nevei az Istennek. Még akkor sem a nevét mondjuk ki az Istennek, amikor azt mondjuk: Atya, Fiú, Szentlélek, mert ezzel a különös kifejezéssel is csak rámutatunk arra a titokzatos Valakire, aki a számunkra emberek számára az Atya, a Fiú, és a Szentlélek hármas egységében jelentette ki magát. Tehát megint csak azt fejezzük ki vele, hogy nem tudjuk megnevezni, nem tudunk nevet adni neki. Egy embernek, egy növénynek, egy állatnak, egy földrajzi helynek tudunk nevet adni, nevén szólítatunk egy pogány istent, de az élő Istennek nem tudunk nevet adni, mert Istennek nincs neve. Van ugyan a Bibliában egy szó, amit általában Isten nevének szokott emlegetni az Ószövetség, ez a titokzatos négy betű: JHVH, de ez a négy betű éppen az Isten megnevezhetetlenségét fejezi ki. Az ószövetségi zsidók, amikor a bibliai tekercseket olvasva, ezt a négy betűt látták leírva, akkor nem ejtették ki, hanem mást mondtak helyette, pl. azt, hogy „Adonáj”, ami azt jelenti „ÚR”. Ez a leírt négy betű JHVH, azt jelenti: „valaki, aki van”. Nem neve az Istennek, hanem utalás arra a titokzatos Valakire, Aki van, Aki volt, és Aki lesz, tehát, Aki mindenekfelett való módon létezik. Egy modern zsidó ószövetség fordításban így adják vissza e négy betű értelmét: „Ő” – vagyis a nagy Ő, Aki minden más név felett való, megnevezhetetlen Ő, az örök Ő.” Látjuk tehát, hogy Isten neve nem csupán a nevét alkotó betűk összessége. Isten „neve” valójában Isten maga, ahogyan Ő önmagában van, és ahogyan kinyilatkoztatta önmagát. Az Ő neve „szent” vagyis minden névtől különbözik, és minden név felett áll. Amikor Istent az imádságunk kezdetén Atyánknak szólítjuk akkor egyben azt is megjelöljük, hogy kinek a tulajdona vagyunk, kihez tartozunk, merre irányul az életünk. Nagy bátorság és őszinte bizalom kell ehhez, ám éppen Jézus imádságos életében látjuk ennek a bátorságnak a példáját, sőt tanítványait is arra buzdítja, hogy így közeledjenek Istenhez. Nem kell a pogányok módjára hosszú utat bejárnunk, hosszú imádságokkal fárasztanunk az Istent, vagy a képmutatókhoz hasonlósan nagy szavakkal és nagy felhajtással keresni az Isten tetszését. Nem kell hosszú titulusokban megnevezni az Urat, nem kell Isten valóságát a szavakkal körbeírni, nem kell Istennek más nevet találni, amint adtak különböző neveket a régi zsidók, mert nem merték kimondani Isten nevét, nem kell mindenféle gyakorlatokban és meditációkban elmerülni, hanem ahogy a gyermek közvetlen szólítja meg édesapját: apám, és ezzel kimond mindent, így közeledhetünk mi is Istenhez. Ilyen egyszerűen és közvetlenül, bátran és őszintén lehet nekünk is odajárulnunk a Teremetőhöz, ahogy maga Jézus is teszi. Jézus tanítása éppen ebben volt forradalmian új, ahogy a tanítványait a bátor módon való imádkozásra buzdította. Mindezek után annál meglepőbb, ahogy Jézus tovább vezet minket és az első kérést elénk adja: „szenteltessék meg a te neved”, mert amint ezt kimondjuk, máris érezzük, hogy tőlünk, emberektől ez milyen igen-igen messze van. Miközben tehát Jézus arra mutat rá, hogy nincs mesze tőlünk a szentséges, és a szentséges jelenléte meg is érint bennünket, egyszerre rá is döbbent minket, hogy mennyire híjával vagyunk ennek a szentségnek. 2. Mit jelent Isten nevének megszentelése? A Jézustól tanult szép imádságunkat mindnyájan jól ismerjük, és sokszor elmondjuk, de vajon értjük is mindazt, amit mondunk? Itt van mindjárt a Miatyánk első kérése, ami talán a legkevésbé magától értetődő a számunkra. Amikor azt mondjuk: „szenteltessék meg a te neved”, akkor ez a kérés nem arról szól, hogy általunk fog az Isten neve szentté válni, hanem arról, hogy az Isten, aki önmagában szent, legyen szentté, a mi életünkben is, kerüljön az Őt megillető helyre mind életünkben, mind az egyházban, mind pedig a világban. Tudnunk kell, hogy a Miatyánk szövegének az a része: „amint a mennyben, úgy a földön is;” (Mt 6:10/b) egyaránt vonatkozik a három első kérésre, tehát Isten nevének megszentelésére, országának terjedésére és akaratának beteljesedésére. A Miatyánk első kérése tehát arról szól, hogy amint az Isten neve szent a mennyben, úgy legyen szentté itt a földön is, bennünk és általunk, mert mi nagyon is híjával vagyunk ennek a szentségnek. Hogyan valósul meg ez a gyakorlatban? Hogyan történik Isten nevének a megszentelése? A kérés passzívumban hangzik el, alany nélküli igeként. Ma ezt így mondanánk: „Szenteljék meg a te nevedet”. De ha így mondjuk, akkor rögtön fel is merül bennünk a kérdés, hogy kik is azok, akik az Isten nevét megszentelik? Talán a mennyben levő angyalok vagy a kerubok, akikről az olvassuk Ézsaiás könyvében, hogy folytonosan ezt kiáltják: „Szent, szent, szent a Seregek URa, dicsősége betölti az egész földet!” (Ézs 6:3). Vagy maga az egész világmindenség, ahogy ezt a zsoltáros megfogalmazta: „Szent, szent, szent a Seregek URa, dicsősége betölti az egész földet!” (Zsolt 19:2). Kik szenteljék meg hát az Isten nevét? Könnyű lenne másra hárítani ezt a feladatot, hogy az angyalok, a szentek, vagy az üdvözült lelkek szenteljék meg Isten nevét, de nem lehet, mert ha az imádság elején a szent Istent Atyánknak szólítottuk és megvallottuk, hogy mi hozzá tartozunk, az Ő tulajdonai vagyunk, akkor ez a kérés ránk vonatkozik. Mindenkori életfeladata az Isten által teremtett embernek Istent megszentelni, Őt szent mivoltában megismerni, az Ő szent mivoltához a maga életét hozzáigazítani. Hitvallásunk, a Heidelbergi Káté a 122. kérdésben így fogalmaz: „Szenteltessék meg a Te neved.” ­– Azaz először is: add, hogy Téged igazán megismerjünk és minden munkádban, amelyekben világol a Te mindenhatóságod, bölcsességed, jóságod, igazságod (igaz-voltod), könyörületességed és igazmondásod, Téged tiszteljünk, dicsőítsünk és magasztaljunk: továbbá, hogy egész életünket, gondolatainkat, beszédünket és tetteinket arra irányozzuk, hogy a Te nevedet miattunk szidalom ne érje, hanem inkább szálljon arra dicséret és dicsőség.” Miután Istent a mi Atyánknak szólítottuk és megvallottuk, hogy Ő mindnyájunk Atyja, hogy minden ember Istenhez tartozik, látjuk annak felelősségét is, hogy ez a feladat átruházhatatlan, ugyanakkor pedig, teljesíthetetlen. Látjuk, hogy az a megszólítás, amire Jézus tanítja követőit, megnyitja előttünk az Istenhez vezető legrövidebb utat, de ezen a rövid úton mégsem lehet sietni. Ez a Miatyánk nagy titka! Ezt az imádságot nem lehet csak úgy gépiesen „ledarálni”. Pedig milyen rövid ez az imádság, mindössze hét kérés, hét egyszerű mondat, amit fél perc alatt el lehet mondani. Rövid ima, de az emberi élet legnagyobb, és általunk másra át nem ruházható feladatát fogalmazza meg: „szenteltessék meg a te neved”. Ebben a passzívumban mintha valamiféle tartózkodás érződne, valami nagy-nagy alázat az ember részéről, hogy a megszentelést nem tudjuk elvégezni, de ugyanakkor az Isten neve megszentelése nélkül, tökéletlen és boldogtalan a világunk. Ott ahol Isten nevét megszentségtelenítik és káromolják, ott ahol Isten nevét hiábavalóvá teszik, ott hihetetlen gyorsasággal kiüresedik az emberi élet. A 20. század megrendítő eseményei bőséges bizonyítékot szolgáltatnak erre. A jobb és bal oldali diktatúrák egyaránt Istent elvetve akarták megvalósítani saját földi mennyországukat, de helyette mindig a földi pokol jött létre, amiben milliók pusztultak el. Ott ahol Isten neve nem szenteltetik meg, ott egy idő után az emberi élet szentsége is megsemmisül. Ahol Isten neve nem ér semmit, ott az ember sem ér semmit. De benne van ebben a passzívumban annak elismerése is, hogy Isten nevét csak maga Isten tudja megszentelni. Mint egy alázatos kérés, hangzik ezért az ember ajkán, hogy az Istent kéri, szentelje meg önmagát bennünk, töltse be az életünket szentségével, dicsőségével, kegyelmével és hatalmával. Hiszen már beláttuk, hiába erőlködünk, hiába küszködünk, mindig alatta maradunk a megszentelés feladatának, amit nekünk kellene teljesítenünk. Urunk áldó jelenléte, Szentlelkének bennünk való munkája nélkül ez lehetetlen. De Isten Szentlelke által ez a megszentelés megtörténik. Ezért írja Péter apostol: „Hanem – mivel ő, a Szent hívott el titeket – magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pét 1:15-16). Ezért tanít minket Jézus arra, hogy Istent kell kérnünk, szentelje meg szánkat, beszédünket, szentelje meg szívünket, mert a szív teljességéből szól a száj, mert az ő szentséges jelenléte nélkül, üres marad a szó, és üres marad a szív. Ezért a kérés, szenteltessék meg a te neved, valóban kérés, a mennyei Atyát kérjük, szentelje meg önmagát bennünk, egész életünkben. Isten szent igénnyel lép fel és mi erre ebben a kérésben igazi szent alázattal válaszoljuk: „Jöjj és lakozz bennem, hadd legyen már itt lenn, templomoddá szívem-lelkem!” (165. dics 6. v.).Ámen.