Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KUTASI KOVÁCS LAJOS

Kutasi Kovács Lajossal egy Western Panorama koncertjén a Belvárosi Ifjúsági Házban ismerkedtem meg az előadás végén. Feltűnt a nézők soraiban egy Stetson kalapos úr a nézők között,majd az előadás után hozzám lépett és bemutatkozást követően gratulált és közölte, hogy az Amerikai Népszavában írni szeretne a zenekarról mert nagyon tettszett az amit hallott. Később kiderült a beszélgetésünk során az indián hobbim és, hogy ennek hatására kezdtem el zenélni - mint azt más helyen már leírtam.A cikk elkészült majd a BBS-ben is szóba került a zenekarunk. Egy fénymásolatot elküldött és ettől kezdve folyamatos levelezésbe kezdtünk és minden alkalommal, ha hazánkba jött találkoztunk és kapcsolatunk barátsággá vált sajnálatos haláláig.Voltam vele és Rózsa névre hallgató kedves feleségével szülővárosában,általa ismerkedtem meg Balázs Dénessel aki az érdi Földrajzi Múzeumot alapította és felsorolhatatlan helyeken.Halála nagy veszteség volt!

Kutasi Kovács Lajos

KUTASI KOVÁCS Lajos (Vp., 1920. jan. 18.–London, 1995. nov. 2.) író, újságíró, néprajzkutató.

Élete

A középiskolát Budapesten végezte. Első szépirodalmi munkája 1941-ben jelent meg. 1942-ben kezdte az újságírói munkát, a Veszprémi Hírlapnál, ahol két évig segédszerkesztő. 1944-ben Budapesten újságíró. A háború után néhány évig a Német Szövetségi Köztársaságban élt, majd 1949-ben kivándorolt Dél-Amerikába. Húsz éven keresztül magyar lapszerkesztő Brazíliában. 1950 és 1967 között a Délamerikai Magyar Hírlap szerkesztője Sao Pauloban, majd 1970-ig a Délamerikai Magyar Újság brazíliai szerkesztője. 1963-tól 1968-ig az Internacional Feature Service nemzetközi sajtóiroda brazíliai igazgatója és húsz évig a Sao Paulói Könyves Kálmán Szabadegyetem dékánja. 1970-ben, Londonban telepedett le. Külső munkatársa volt a Szabad Európa Rádiónak és londoni BBC-nek. Tudományos igényességgel kutatta az amerikai indiánok életét. 1965-ben részt vett egy dél-amerikai expedícióban, 1974 és 1989 között nagyobb etnográfiai tanulmányutakat tett Észak- és Dél-Amerikában. 1972 óta rendszeresen jelentek meg könyvei, tanulmányai és egyéb írásai Magyarországon, sokat publikált az Új Horizont c. folyóiratban. Élete utolsó két évében az Angliai Magyar Tükör szerkesztője. A Magyar Földrajzi Társaság 1995-ben az útirajz-irodalomban kifejtett kimagasló munkásságáért neki ítélte a Teleki Sámuel Érmet. Néprajzi gyűjteménye az érdi Magyar Földrajzi Múzeumot gazdagítja, kéziratai és egyéb irodalmi dokumentumai pedig a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumba kerültek.

          
                                                       

 

                                                                                  

________________________________________________________________________________________

 

 

 

 

 

Krúdy világa

Írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS

Krúdyhoz én is – mint oly sokan az író halála után – ke­rülő úton jutottam el. S azt is megvallom – elég későn. Alig néhány esztendővel ezelőtt.

A fiatalság lázadásában és forrongásában Szabó Dezső volt a bálványom, akinek irreális romantikáját – valóságnak, magyar valóságnak véltem. Együtt lázadtam „Az Elsodort Falú” Farkas Miklósával és a „Segítség” Bőr Bálintjával, a jövő eposzát Böjthe Jánosban véltem kiteljesülni s a hulló világot Farczády tiszteletesben láttam, aki talán a legvalósá­gosabb alakja a szabódezsői vi­lágképnek.

Aztán magával ragadott Mó­ricz Zsigmond életízű valósága, a maga robusztus erejével. Mó­ricz nem dörgött Ítéleteket em­berek, osztályok és társadalmak felett – hanem ábrázolt. S ez a valóságos ábrázolás döbbenetesebb, mint a szabódezsői ítélet.

Csodálatba ejtett a magyar nyelv művésze, mágusa, Kosz­tolányi Dezső és egyre többet láttam meg Karinthy Frigyes sokoldalúságából, humorából és bölcsességéből, szókimondásából és emberségéből. Török Sándor regényeit hamar szívembe zár­tam – az „örök vasárnapok”-at éppúgy, mint a „Tolvaj ok”-at s a vidéki primadonna édes-bús történetét. Kodolányi János roppant történelmi regényei rég elmosták Herczeg „Pogányok” című regényének emlékét. Ismertem és szerettem a népi írókat – sokfelé elkalandoztam a magyar irodalom mese-erde­jében, ám Krúdyhoz nem jutot­tam el.

Egyik barátom adta kezembe Márai Szindbád-regényét s ezen keresztül értem el Máraihoz is, Krúdyhoz is. Mert a könyv után felszálltam Szindbád vitor­lására és a „vörös postakocsira” – elcsatangoltam az „Aranykéz utcába”, kilestem a margitszigeti randevúkat, isme­rősöm lett az a Tabán, hol soha nem jártam, melyet soha nem láttam, hisz amikor látó szem­mel Pestre kerültem, már rég nem is létezett. Farkas Miklós lázadó félelmetes zsenialitása helyett jobban érdekeltek már Rezeda Kázmér kalandjai.

Csodálatos nagy utazásokra vitt el Szindbád – rozsdaverte erdőkbe, heje-hujás dáridókra, farsangi maszkabálra, nagy­ivó cimborák közé. Megismer­tem a „Hét hollót”, hallgattam Zuboly és Reinitz vitáját s együtt imbolyogtam a ferenc­városi és józsefvárosi utcákon, a darvadozó Cholnoky Viktor­ral és a rejtélyes Esperessel. Megtanultam, hogy a Kutya­villában a legjobb a halászlé s a tabáni Mélypincében és az óbudai Kéhlinél a legjobb a bor. Megismertem Hubertet, a London főpincérét és tudom már, hogy Bródy Sándor szo­bájában a Margitszigetem hol függött szegre akasztva a gyú­ródeszka – mert a „Nap Lo­vagja” az „Ezüstkecske”, a „Dada” s a „Tanítónő” írása közben kitűnő gulyásleveseket is készített, melyekhez a csipetkét maga gyúrta és szaggatta.

Mindez nem is lenne olyan különös, ha a Krúdy-könyveket valahol Budán, vagy Egerben, Sopronban, Veszprémben, talán Badacsonyban, vagy Füreden olvasom. Ám éppen az a cso­dálatos, hogy Krúdy ide, a ten­geren túlra hozza el mindezt – s valahányszor menekülni aka­rok a mából és az idegenségből valami csodálatos világba, be­leolvasok valamelyik Krúdy könyvbe s már nyerítenek és kapálnak a „vörös postakocsi” elé fogott lovak, duzzad Szindbád hajójának vitorlája s távoli utakra visznek. Izeket érzek, zamatokat és illatokat – hárs­fák és orgonák illatát – han­gokat hallok – felbugyborékoló nevetést, vagy annak a mély­hegedűnek a hangját, amelyen nem játszik már évtizede sen­ki sem és megszólal magától.

Most magával Krúdyval ismerkedek – Krúdy világával. Azzal a világgal, amelyben ő élt, az író, a titokzatos Szindbád, a magyar irodalom nagy és rejtélyes magányosa. A nyír­ségi tájról kisérem el a podolini piaristákhoz, a debreceni és nagyváradi redakciókba, a múlt századvég Pestjére. Mege­levenedik a békebeli Pest-Buda, Ady Endre éjszakái, a zseniális őrültek, írók, költők, .hírlapírók, ős-bohémek, artisták, kóristalányok, éjjeli pillangók s velük együtt a nagy ivások, mulatsá­gok, párbajok, tréfák, szerel­mek, vallomások, hazugságok, sikerek, balsikerek. Majd az első világháború haláltánca, mely után annyira megválto­zott az élet arca. Ebben a világ­ban már nem találta meg he­lyét, Krúdy Gyula. Inkább el­ment a fekete vitorlással az örök tájak felé, hogy ködlovag regényalak legyen ő maga is.

Ami végeredményben már az életében is volt.

 

(Délamerikai Magyar Hírlap /Sao Paolo, Brazília/, 1964. /november 15./)

 

_______________________________________________________________________________________

 

 

Indiánok

  •  
  •  
  •  
  •  
indian2

indian2Kutasi Kovács „Sastoll” Lajos, újságíró, szépíró és tiszteletbeli indián gyűjteményéből nyílt kiállítás a Múzeum földszinti termében. Senhor Sastoll 20 évet élt Brazíliában, de már piarista diákkorában May Károlyt csomagolt a Biblia mellé uzsonnára. Egész életét hobbijának szentelte, aminek során az indián kultúrák egyik legszakavatottabb ismerőjévé vált. A kiállításon Észak-, Közép- és Dél-Amerika indiánjainak életéből, kultúrájából kaphatunk ízelítőt.

 

A kiállítást Dr. Nagy Imre művészettörténész nyitotta meg, aki tekintettel az érdeklődők fiatal korára érdekes indiános történetekkel tarkította beszédét.

 

Nézze meg képeinket, olvassa el képaláírásainkat!

 

Lajos bátyám Londoni házáról olvashatunk ide kattintással egyéb érdekesség mellett.

 

 

www.erd.hu/data/cms662161/2012_11_15_45.szam.pdf

 

_______________________________________________________________________________________

Kedves Kálmán, csatolva küldöm a nálatok készült képeket, kellefiIe §err gondo}rra vissza a nálatok töltött órátra Ós a veletek va}Ó tal.áLkozásra. RÓzsa ugyan kissó elrontotta a leáttÍ.tást9 feljebb keltett volna verrníe ho§y rajt legyen a fejd"Íoz, áe le#a}ább ar arcunk látszik. Bud.apesten tö]-tött heteinkre szÍ,ve§err §o}ld.olok vís*za1 negyon jÓ1 drezt{lk nagunkat ni_nd.ketten és síkeregnek s hanszos:rak is bizonyrrlt az ott töItött id.ö. RÓzsa most már erösen késztlJ- brazilíat Űt3ára júrius 3-íí^rr reptll §áo Parrloba * r dn vigzont öoJ_6ozo §l, igyekszem e}eget tennj- a sokféle wíttatt felatlatnak § itt ieszek tondonlran szeptenberig. Szeptember eJ.e3én átreptlJ-ök egy hétvágére Anszterdalnba, a}:ol rószt veszek egy konferencián, utána peó5-g, tl*e kö* r{lJ- j-srrét §uüapestre reptlJ.ök, talán egyedül , tatán Rózsávai. Á meleg buóapesti rrapok után itt gegletretösen zord i.öd wírt, &e a j-ondoni idöjárás valÓban $zeszétyes - nem míntha a magyar rtem ler:ne az!- s igaza lehet 1T..rrrzsóbet kirá};,:rÖnek, a*i azt mond,ta: az r;ngol id§járás olyan, hogy mindig lubBt beszélní rÓla. (ez angolokka-l, másrót nera is igen le}iet.) rdt naí{y§zerü indián kiátl ítást iáthattap. ez eLnult rrr,pokban. A lonci.oni néprajai núzer.mban, a §'luggula of jr{ankind,-ben vt.n e#y nagy, átrogÓ, hosszű táví kiá}- lítás a.n amü,nonasi inóiánokrÓ]_. Óriási gazde.g s.nyag, remek rendez6e, é]_etnagiysá$ú díorámák. Szinte az, öserdöben érzi n,agát az emi:er - e,z öserdö }ra.ngjaj., a folyók zűgása.s &z inöiánok éneke festi a}á mindezt. Egy valÓstígos rraiokát épÍ,tettek feJ-, a?, összes használati tárggyaI, mintha csak. tátogatóba nenne az ember egy inöieín faiuban vala}rol a §io Ku;_uena vasy a §aupd nentén. Yagy fÓ]tucat jívaro r,aTlza is tátirató ds a. mu:rd-uruku incríárrok gydzelmi jelvényen a --ffiegölt ellenság ki"szárított, mu-rnifíká}t fe je . . . A rr:í.sik kiá}lÍtás viszont aa étö ind"íán ndpnüvészeiet mutatja be mdgpedíg Úsy, ho§y neh.ány j-rrd"íán müvószt hoztat át Észak-AnerikábÓl, akj_k itt a múzeum

 

 

 

 
Kutasi Kovács Lajos: „Hajnalcsillag” elmondja
(Részlet a könyvből)
 
Daily Kuin, „Hajnalcsillag" pueblo indián az új-mexikói Jemezből. Vele és navaho feleségével, Metasonyával, „Tiszta Éggel" Massachusettsben, a rutlandi pow-wow-n találkoztam 1976-ban. Találkozásunkból igen szoros barátság alakult ki, évek során gyakran találkoztunk pow-wow-kon, meglátogattuk egymást, és állandóan levelezünk.
Láttam őt, amikor elmélyülten a békepipaszertartást mutatta be, amikor bölényfejdísszel, csörgővel-pajzzsal a bölénytáncot táncolta, amikor a sastáncban elővarázsolta a királyi madár fenséges röptét, amikor fél tucat karikával, boszorkányos ügyességgel, korát meghazudtolva táncolta a síksági indiánok karikatáncát.
Hosszan beszélgettünk mindenről, a magunk életéről, indiánokról és magyarokról. És egy augusztusi délután, 1978-ban Winchesterben Daily Kuin hangszalagra mondta életét.
Egy indián élete a huszadik században.
 
„1917. szeptember másodikán születtem. Apámat nem ismertem, mert nem sokkal születésem után elvitte az influenzajárvány. Anyám egyedül küszködött öt évig, majd férjhez ment mostohaapámhoz, aki apám lett apám helyett. Úgy hívták, Juan Luis Pecos. Mint neve mutatja, egy régi törzs, a pecos leszármazottja. Ezt a pueblót a spanyolok pusztították el röviddel azután, hogy Új-Mexikóba érkeztek. Megmérgezték a kutakat. Az egész törzsből csak néhányan maradtak életben, akik a szomszédos pueblókba menekültek. Anyám pueblója, Cochiti és Jemez fogadta be őket.
Ezt mondhatom apámról.
Gyerekkorom nem volt éppenséggel verőfényes, mert nagyon szegények voltunk. Farmerkedésből éltünk, babot, tököt, chilit és kukoricát termeltünk. A kukorica a legfontosabb tápláléka a pueblónak.
Amikor nyolc-kilenc éves lettem, apám elvitt Albuquerque-be, és beadott a Santa Clara nővérek iskolájába. Amikor magamra hagyott, nagyon egyedül éreztem magam, visszakívánkoztam a pueblóba, és nagyon sokat sírtam. A nővérek azonban nagyon jók voltak, és lassan-lassan megszoktam a fehér emberek világát. Amikor az iskolaév végén apám értem jött, hogy hazavigyen, nem akartam visszamenni a pueblóba.
A szünidőt mindig otthon töltöttem, segítettem dolgozni a földön apámnak és anyámnak, részt vettem a ceremóniákon és táncokban. Visszaszoktam a pueblo életébe, s amikor ismét kezdődött az iskola, nehéz szívvel cseréltem fel a pueblo csendes, nyugodt, szabad életét a fehér emberek egészen másfajta, mozgalmas világával. Úgy voltam a kétféle életformával, mint a gyerek, akinek cukrot nyújtanak, s amikor utána nyúl, elkapják előle. Amikor beleszoktam a pueblo vagy a fehér ember életformájába, ott kellett hagynom.
Utáltam az iskolát.
Tizenegy éves lehettem, amikor két, nálamnál idősebb indián fiúval elhatároztam, megszökünk, és szabad indiánok módján élünk a hegyek között. El is indultunk Santo Domingo felé, és bevettük magunkat a hegyekbe. Nagyon hideg volt, csaknem megfagytunk. Visszamentünk az útra, és szerencsére felvett bennünket a postaautó. Elvitt Santa Anába, és átadott a seriffnek, aki azt ígérte, hazavisz bennünket. Két nagyobb társam azonban megszökött, engem pedig a seriff nem Jemezbe vitt, hanem Albuquerquebe, vissza az iskolába.
Apámnak volt egy barátja Albuquerqueben, Mr. McCormac, indián kereskedő, egy Indián Trading Post tulajdonosa. Mindenfélével kereskedett, amire az indiánoknak szükségük volt.
Mr. McCormacnak volt egy fia, Vine, akivel, noha két évvel idősebb volt, igen jó barátok lettünk. Ezzel a fiúval sokat beszélgettünk arról, hogy világgá kellene menni, hisz oly sok szépséget és érdekességet láthatnánk! Az én képzeletemet különösen a hidak ragadták meg. Képeken láttam mindenféle hidakat, s tudtam, ilyen hidak vannak Kansasban, Chicagóban, egész Amerikában.
Egy napon megszöktünk, de csak San Felipe pueblóig jutottunk, ahol Vine rokonai éltek. Ezek aztán néhány nap múlva visszazsuppoltak bennünket.
De most már semmi se tarthatott vissza többé.
Ma már persze látom, milyen másképp alakult volna az életem, ha rendes iskolai nevelést kapok. Másképp gondolkodik a gyerek, mint a felnőtt. Később igyekeztem saját magamat képezni, tanulni.
Ismét elindultunk ketten. Kiálltunk az útra, és felvett bennünket egy teherautó, elvitt Trinidadba, Coloradóba. Ekkor fordulóponthoz érkeztem. Elfogott a honvágy, hogy visszatérjek Jemezbe. Végül mégis úgy döntöttem, hogy továbbmegyek.
Vonattal akartunk továbbutazni, természetesen potyautasként. Vine-nek nagy gyakorlata volt felugrani a mozgó vonatra. Én akkor láttam életemben először vonatot. Ügyetlen voltam, és féltem. Vine napokig tanított, hogyan kell felugrani mozgó szerelvényre, hogy ne essen az ember a kerekek közé.
Néhány nap múlva már vonattal utaztunk tovább.
Rengeteg ember utazott akkoriban. Magányosan és családdal. A nagy gazdasági válság ideje volt, munkanélküliek százezrei vándoroltak Amerika-szerte, munkát kerestek. Ezt persze nem tudtam, csak csodálkoztam, mennyien utaznak.
Így mentünk tovább Denverbe, Kansas Citybe, majd Springfieldbe. Egy szép, kora tavaszi napon, amikor a fák már virágba borultak, a városba érkezett a híres Barnum-Bailey cirkusz. Útjaink elváltak, mert Vine Springfieldben maradt, én pedig munkát kaptam a cirkusznál. Először lovakkal, később elefántokkal s más állatokkal foglalkoztam. Volt munkám, megélhetésem s hol a fejemet lehajtsam. A cirkusz pedig vándorolt tovább városról városra. Végigjártam vele egész Amerikát.
Egy napon Albuquerque-be érkeztünk, mely mindössze negyvenöt mérföldre esik Jemeztől. Ott voltam a szüleim közelében, és mégsem mentem haza.
Két és fél évig dolgoztam a cirkusznál. Texasban voltunk, amikor elhatároztam, hogy hazatérek.
Otthon azt hitték, meghaltam. Anyám haja egészen megőszült, amikor viszontláttam. Ha visszagondolok erre a találkozásra, ma is összeszorul a szívem.
Otthon voltam Jemezben.
Jemez gyönyörű völgyben fekszik. Mesés vörös, barna, sárga színe van a környező hegyeknek. Szeretnék majd egyszer ismét visszatérni Jemezbe. Ott kaptam indián kultúrámat, amit azóta is szívemben őrzök. Nagyon közel érzem magam a népemhez. De akkor fiatal voltam, nem tudtam megszokni a pueblo csendes életét, elindultam ismét. Ezúttal a Mescalero apacs rezervátumba mentem. Akkor már Roosevelt volt az elnök, aki meghirdette a New Dealt, és munkaalkalmat teremtett a munkanélkülieknek. Az apacs rezervátumban kaptam munkát. Kerítést és utakat építettünk. A rezervátum közel esik Jemezhez, és gyakran látogattam haza.
1935-ben Jemezben találkoztam egyik gyerekkori barátommal, Juan Reyjel, aki Kaliforniában dolgozott narancsültetvényen. Vele tartottam Los Angelesbe. De csak három hónapig dolgoztunk az ültetvényen, aztán továbbmentünk északra.
San Francisco közelében bányászok lettünk egy rézbányában. Nagyon nehéz, kemény munka volt, de igen jól fizettek. Akkor még nem volt szakszervezet, egész héten át dolgozni kellett, csak a vasárnap délutánunk volt szabad. Mégse ezért hagytuk ott a bányát, hanem mert veszélyes volt. Átmentünk Oregonba, a Klamat Indián Rezervátumba: itt egy magánvállalatnál lettünk fadöntők.
Közben Európában kitört a háború, és a rádióban hallottuk, hogy a Nemzeti Gárdába és a hadseregbe önkénteseket toboroznak. Én azonban nem önként mentem katonának, hanem megkaptam a behívómat. Vissza kellett mennem Új-Mexikóba, mert ott voltam nyilvántartva.
Én voltam Jemezből az első amerikai katona.
Santa Fében vonultam be. Oklahomában kaptuk az első kiképzést, majd Luisianában volt nagygyakorlatunk, Eisenhower parancsnoksága alatt. Innen Fort Ewansba kerültünk, és ott ismerkedtem meg jövendő feleségemmel, aki mint önkéntes teljesített segédszolgálatot a hadseregben. Elhatároztuk, ha visszakerülök, összeházasodunk.
Tovább folytatódtak a gyakorlatok Texasban. A téli hadgyakorlat New York államban volt.
A 45. hadosztályban szolgáltam. Ebben a hadosztályban többségben voltak az indiánok, főleg négy államból, Új-Mexikóból, Arizonából, Utahból és Coloradóból. Sok indián jelentkezett önként katonai szolgálatra. A hadosztály jelvénye az ősi indián jel, a szvasztika (horogkereszt) volt; ezt azonban egy másikkal kellett felcserélni, s ekkor lett jelvényünk a „Thunderbird" (Mennydörgésmadár), s hadosztályunk lett a híres Thunderbird-hadosztály.
Virginiában volt az utolsó nagy hadgyakorlat, aztán átvittek bennünket Afrikába. A szicíliai invázióban kerültünk először bevetésre. Palermónál estünk át a tűzkeresztségen. Dél-Olaszországból angol csapatokkal együtt nyomultunk előre. Patton generális volt a parancsnokunk. Elfoglaltuk Nápolyt, felszabadítottuk Rómát, majd a Monte Cassino-i harcokban vettünk részt. Kemény küzdelem volt, a németek előnyösebb helyzetben voltak. Nagyon sok bajtársam elesett! De a németek is hamar megtanulták hadosztályunk nevét, és megjegyezték a jelvényünket!
Hadosztályunkban különösen sok navaho szolgált. Ezek látták el a rádió- és telefonszolgálatot, navaho nyelven. A németek soha nem tudták megfejteni a „titkos nyelvet".
A franciaországi invázió után minket is átvittek a nyugati frontra. Elzászban harcoltunk, nyomultunk előre Németországba, és München közelében ért bennünket a német kapituláció. Hadosztályunk szabadította fel a dachaui koncentrációs tábort.
1945 szeptemberében érkeztem vissza Amerikába. New Yorkból Texasba vittek, ott szereltem le. Tíz napra visszamentem Jemez-be, aztán megkerestem Metasonyát, és feleségül vettem."
 
(Házasságkötésetek óta, úgy tudom, mindig itt éltetek Beverlyben, Massachusettsben,
is tudom, hogy a postánál dolgozol. Hogyan tudtad megőrizni indiánságodat az amerikai társadalomban?)
 
„Apám átadta nekem indián örökségemet. Annak ellenére, hogy évtizedek óta élek az úgynevezett »civilizált világban«, indián maradtam, és a népemhez tartozom. Nagyon közel érzem magam a Földanyához! Érintsd a földet - mondjuk mi, indiánok, mert a Földanya érintése mindig erőt ád nekünk.
Apám fiatalon bevezetett engem az Arrow Society-be (Nyíl Társaság), melynek már nagyapám s annak a nagyapja is tagja volt. Itt beavattak a titkos szertartásokba. Amikor az unokáim elérik a megfelelő kort, tizenöt-tizenhat évet, ők is tagjai lesznek ennek a közösségnek.
Fiatalkoromban volt olyan időszak, amikor ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, de érett fejjel felismertem, milyen fontos az életemben!
A gyerekkoromban megtanult énekeket, táncokat soha nem felejtettem el, és ma is szívemben őrzöm mindazt, amit fiatalon megtanultam. Mindennek van egy mélyebb értelme. Olyan dolgokra emlékszem vissza, melyeket egész apró gyerekként láttam és éltem át. Nekünk pueblóknak nagyon sok olyan titkos szertartásunk van, melyeket fehér emberek még soha nem láttak. Ezeket hosszú éveken át tanulja meg az ember.
Minden évben egyszer, de néha kétszer is visszamegyek Jemezbe. Érintsd a földet! Én az indián úton járok."
 
(Milyen nyelven beszéltetek otthon?)
 
„Jemez nyelven. A pueblo indiánok minden pueblóban más nyelven beszélnek. Tizenkilenc pueblóban tizenkilenc nyelvet. Én nem értem meg a cochiti nyelvet, pedig anyám abból a törzsből származik. Navaho nyelven is keveset beszélek, noha Metasonya anyanyelve."
 
(Mondj valamit Metasonyáról. Tudom, hogy navaho, de azt is tudom, nem rezervátumban nőtt fel, hanem amerikaiak között. Mit jelent számára az indiánság? A hagyományok?)
 
„Metasonya anyja navaho volt. Window Rockban született, de átkerült ide, keletre, és itt ment férjhez egy algonkin indiánhoz. Metasonya amerikai neve Ester Clear Sky. Jó amerikai iskolába járt, azonban édesanyjától igen erős indián örökséget kapott. Soha nem élt rezervátumban, és mégis, amikor ellátogatunk Jemezbe, olyan otthonosan érzi ott magát, mintha ott élt volna."
 
(Vejed, Pay-Say-Eu sziú indián. Úgy gondolkodik ö is az indián életformáról, mint te?)
 
„Igen. A sziú rezervátumban ismerkedett meg lányunkkal, és ott házasodtak össze. Ők is azon az úton járnak, amelyen én. Azt hiszem, az unokáink is követnek bennünket. Nekik adom át indián örökségemet, ahogy én is a nagyapámtól kaptam, ő meg a nagyapjától.
Ha nyugdíjba megyek, elköltözünk innen. Egy kis házat szeretnék venni vidéken, valahol Vermontban vagy New Hampshire-ben, s ott laknánk majd tavasztól őszig. Télre lemennénk Jemezbe. A pueblók télen tartják a legfontosabb ünnepeket, szertartásokat, táncokat.”
 
(Mit gondolsz, az indiánok meg tudják őrizni az indián életformát a jövőben is, vagy előbb-utóbb elkerülhetetlenül beolvadnak az amerikai társadalomba?)
 
„Azt hiszem, meg tudjuk őrizni indíánságunkat. Ahogy megőriztük őseink vallását is, pedig a spanyol papok már évszázadokkal ' ezelőtt erőszakkal megkereszteltek bennünket, és meg akarták semmisíteni az indián hitvilágot minden eszközzel. Hivatalosan én is katolikus vagyok, de őseim vallása a véremben van, azt nem mossa el semmiféle keresztvíz.
A rezervátumokban őrzik az indián életformát. A mi törzsi szervezetünk évszázadok óta semmit nem változott. A rezervátumok lélekszáma egyre növekszik. Ma már az indián gyerekek többsége nem amerikai, hanem indián iskolába jár.
Ha a fehér emberek nem avatkoznak be a rezervátumok életébe, meg tudjuk őrizni az indián életformát, táncainkat, legendáinkat, szertartásainkat, szokásainkat, melyek nagyon fontosak nekünk.

 

De a Földanya sok kincset rejteget, és a fehér emberek már szemet vetettek rá! A nagy vállalatok, melyek az urániumot, szenet, olajat akarják megszerezni, igen hatalmasak. Mi pedig olyan szegények vagyunk politikusokban. Sokat gondolkodtam azon, miért van ez így. Azt hiszem azért, mert mi indiánok nem tudunk olyan tisztességtelenek lenni, mint a fehér emberek. Nem tudunk hazudni, és nem tudjuk megszegni az adott szót!”
 
*
Olvasónaplómat az Új Magyar Szó Kisebbségben mellékletének szántam.
 

 

 

 

Második olyan eset fordult elő életemben,hogy a "rendszer váltás" kapcsán fény derült arra, hogy az általam kedvelt személy együtt működött a megfigyelésekben.A dologban az a számomra érthetetlen, hogy tudomásom szerint rólam soha nem jelentettek jó lehet az indiánban Tamás után én voltam a második ember mint oglala varázsló és főnök,zenében a Western Panorama Band zenekar vezetője is én voltam.Meglepett a hír, hogy Lajos bátyám ügynök volt.Egész barátságunk alatt a legkisebb jelét sem adta ennek sem a "rendszer váltás"után, sem azt megelőzően!
A politikai áramlatokkal együtt nem fogom magam hagyni sodródni és mivel én csak jó dolgokat kaptam tőlük nem tagadom meg a múltunkat.

 A kapitalizmus hazai formája eddig csak rosszat hozott számomra és bár az indián és az amerikai folk és country zene jelen életem kísérője,nem rajongok a rendszerért.Aki olvasta Albert Einstein tanulmányát a politikai rendszerekről az tudja, hogy mire gondolok! Nem fogom elkövetni azt a nagy hibát, hogy felülhelyezzem magam az ő tudásán.

 

 

 

 

 

 

 

Fényképek